Éghajlatfüggő kutyák?

„Kutya meleg van!” – gyakorta hangzik el így nyár közepén a jól ismert kifejezés. Azt, hogy a már nem igazán kellemes mértéket öltő hőséghez miért kapcsolódik a kutya jelzőként, most ne feszegessük.

Foglalkozzunk inkább azzal, hogy vajon az időjárási megpróbáltatások, jelesül a hőség és ennek ellenpárja, a fagyos hideg, vajon miként hatnak a kedvtelésből tartott ebekre.

A kutya világszerte elterjedt háziállat, a sarkvidéktől kezdve a trópusi Afrikáig, az ausztrál sivatagtól a dél-amerikai magashegységekig mindenhol megtalálható, ráadásul hatalmas mennyiségben. Vajon mindez azt jelentené, hogy személyében egy valóságos túlélő-specialistát köszönthetünk, aki nemcsak a jég hátán, hanem a nyári aszályban is megél?

A dolog nem ennyire egyszerű. Nem szabad elfelejteni, hogy az egyes kutyafajták kialakítása többnyire jól behatárolható területen történt, munkakutyák esetében meghatározott cél és igénybevétel érdekében. A hagyományos terelő, nyájőrző, szánhúzó és régebbi eredetű vadászkutya fajtáknál az állat anatómiai tulajdonságai illeszkednek a kialakulási helyszínen jellemző éghajlati, időjárási viszonyokhoz. Azonban a kutyák esetében egyrészt jelentős a földrajzi keveredés (pl. az emberek vitték őket magukkal a távoli tájakra, vagy az egyes fajtákkal történő kereskedelem során kerültek őshazájuktól távolra az ebek); másrészt a fajta szelekció során nem mindig tartották szem előtt a környezeti viszonyok tolerálásának fontosságát.

Milyen jellegzetességeket figyelhetünk meg a kutyák esetében az éghajlathoz történő alkalmazkodás során?

A földkerekségen legnagyobb számban élő kutyatípus a melegebb éghajlatokra jellemző úgynevezett „falusi kutya”. Százmillió-szám élnek Dél- és Közép-Amerika, Afrika és Ázsia falvaiban, illetve a nagyvárosok utcáin, elsősorban az ember által termelt hulladékot és maradékot fogyasztva. Az ő küllemük sokat elárul arról, hogy milyen kinézet a legelőnyösebb a meleg éghajlat (továbbá a szűkös táplálékellátottság és az erős versengés) elviselésére. E falusi kutyák szinte kivétel nélkül közepes termetű, rövidszőrű, arányos (téglalapba írható) testarányú, nyúlánk jószágok. Színük többnyire homoksárga, esetleg fehérrel tarkázott.

A meleg éghajlathoz történő alkalmazkodás másik jó példája az ausztrál dingó, amely abból a szempontból nem igazi „falusi” kutya, hogy eredetileg tápláléka sokkal nagyobb részét önálló vadászattal szerezte. Ennek megfelelően a dingó inkább nagyközepes, vagy akár nagytermetű kutya, azonban nála is a rövid szőr és az arányos-nyúlánk testfelépítés a jellemző.

A hideg éghajlatú területeken nem találunk a trópusokra jellemző nagy számban kóbor, avagy falusi ebeket – köszönhetően annak, hogy sem az éghajlat, sem a csekély fellelhető kommunális hulladék nem kedvez az életben maradásuknak. Mégis, számos olyan kutyatípust, -fajtát említhetünk, amelyek északon vagy hideg környezetben jöttek létre, és jól mutatják a hideghez történő alkalmazkodás jeleit. E kutyák jellemzője a középhosszú szőrzet, a dupla bunda (vagyis meleg aljszőrzet és felette a fedőszőrök), az arányos, ám valamivel zömökebb testalkat, valamint a nagyközepes-nagy termet.

Mindez igen érdekes, azonban mit érdemes figyelembe venni a kutya beszerzése előtt az időjárásra való tekintettel; illetve mire figyeljünk oda, ha már van kutyánk, és oltalmazni akarjuk a megterhelő éghajlati elemektől? 

Alapszabály, hogy a nyári napsütést és rekkenő hőséget a kutyák egyike sem kedveli, vagyis ne kényszerítsük az ebet nyári kánikulában hosszabb időn keresztül a napon tartózkodásra. Természetesen, ha van hűsítésre lehetőség (fürdőzés), illetve elegendő ivóvíz, akkor bátrabban mehetünk a nyári napra a kutyával.

Fokozottan érzékenyek a nagy melegre a nagy és óriás termetű kutyák, amelyek testtömeg-testfelszín aránya megnehezíti a hőleadást, viszont elősegíti a túlhevülést.

A duplarétegű, vastag vagy hosszúszőrű kutyák megint csak nehezen viselik a meleget, különösen ha északi tájról származnak (pl. újfundlandi, bernáthegyi, szamojéd). Gondoljunk arra is, hogy fekete, illetve más sötét színű bundás kutya a tűző napon könnyebben túlhevül, mint a világos szőrű egyedek.

Sajnálatosan rossz helyzetben vannak az extrém rövid orrú („nyomott arcú”) kutyák, pl. mopsz, buldog, boxer, pekingi palotakutya stb. Kutatásokkal igazolt, hogy az ilyen egyedek légzése annyira nehéz a fejet érintő anatómiai elváltozások következtében, hogy már 20 Celsius fokos „melegben” is vészesen érzékenyek a túlhevülésre, különösen, ha bármilyen fizikai terhelésnek tesszük ki őket.

És mi a helyzet a manapság egyre divatosabb minikutyákkal?

Az ő esetükben a tömeg/felszín arány kedvezőbb a meleg elviselésére, hiszen kis tömeghez viszonylag nagy testfelszín járul. Ha azonban hosszú, dús szőrű, esetleg nyomott arcú ebről van szó, neki is gondot jelent a meleg elviselése. A pici kutyák itatásáról és hűsítéséről is gyakrabban kell gondoskodnunk. Ugyanakkor elmondható, hogy az apróságok a meleget általában jobban viselik, mint a nagy hideget.

Érdemes figyelni kutyánk viselkedését, ha a hőségben odakint tartózkodunk. Mindenképpen intő jel, ha a kutya intenzíven keresi az árnyékot, erősen, vagy akár fulladozva liheg, az árnyékból csak sokszori hívásra jön elő. Sok kutya laza talajban megpróbál sekély gödröt kaparni és abba belefeküdni, elsősorban bokrok alatt – ez egy veleszületett hűsítő viselkedésforma. Ha kutyánk ilyenformán jelzi, hogy elege van a melegből, lehetőleg vigyük hűvösebb helyre, fürdessük meg, és semmiképpen se késztessük további aktivitásra a napon.

Figyeljünk arra is, hogy sok olyan „munkamániás” kutya van, amely olyannyira motivált kedvenc tevékenysége (terelés, agility, frizbi, apport stb.) végzésére, hogy előbb kap hőgutát, minthogy leállna. Ilyen kutyák esetében a gazda felelőssége megálljt parancsolni – még idejében.

Írta: Dr. Pongrácz Péter, a Gondos Gazdik szakértői csapatának etológus tagja.