Különbségek „kiskutya” és „nagykutya” között

Nemcsak az emlősök, hanem az összes szárazföldi gerinces esetében sincs még egy olyan faj, amely olyan extrém méretbeli különbségeket mutatna felnőtt korban, mint a kutya.

A kutya sok tekintetben különleges állat, ebben nyilvánvalóan egyetértenek a kutyabarátok. Itt azonban nem arról szeretnénk most írni, hogy milyen okos, ügyes, ragaszkodó vagy akár szép is az ember leghűségesebb társa, hanem egy olyan jellegzetességéről, ami biológiai szempontból is egyedülállóvá teszi az ebeket. Ez pedig a testméret, vagyis pontosabban a testméret változatossága.

Nemcsak az emlősök, hanem az összes szárazföldi gerinces esetében sincs még egy olyan faj, amely olyan extrém méretbeli különbségeket mutatna felnőtt korban, mint a kutya. Elég, ha a kutyaméret-tartomány két végére gondolunk ennek elképzelésére: a legnagyobb kutyák, mint például a kaukázusi juhászkutya, a bullmasztiff, a skót szarvasagár, vagy mondjuk egy komondor a 80 centis marmagasságot ostromolják (vagyis a fejüket mintegy méter magasan hordozzák), és testalkattól függően akár 100 kilónál is nehezebbek lehetnek.

Ugyanakkor a másik végletet olyan apróságok képviselik, amelyek sokszor a másfél-két kilós testsúlyt is alig érik el, és természetesen a „magasságuk” is csak arasznyi.

A genetikai vizsgálómódszerek fejlődése lehetővé tette, hogy kiderítsék, mi felelős a rendkívüli méretbeli változatosságért.

Amikor megvizsgálták ugyanazon fajta (portugál vízikutya), erősen eltérő méretű egyedeinek, illetve törpe és óriás termetű fajták példányainak génállományát, érdekes eredményre derült fény. Az apró, illetve hatalmas termetért ugyanazon gén egymástól kissé eltérő változatai tehetők főként felelőssé (nem meglepő módon, a gén egy növekedési faktort kódol).

Ami ebben a leginkább figyelemreméltó, az az, hogy a számos kistestű kutyafajta esetében ugyanarról a génről van szó. Mivel ezek a fajták sok esetben egymással csak nagyon távoli rokonságban állnak, erősen valószínűsíthető, hogy a törpe (és az óriás) termetért felelős génvariáció már akkor is jelen volt az őskutya-állományban, amikor az még nem terjedt szét világszerte a vándorló, kereskedő emberekkel.

Mivel mind a régészeti leletek, mind pedig a fajtákat illető feljegyzések azt mutatják, hogy a minikutyák már nagyon régen az ember társaként szerepeltek a legkülönbözőbb helyszíneken, nyilvánvaló következtetésnek tűnik, hogy az apróságok tudatos tenyésztése, szelektálása mindig is kedvelt célja lehetett az ősi és jelenkori kutyabarátoknak egyaránt.

Az, hogy a nagyon kis kutyafajták átgondolt tenyésztés eredményeként jöttek létre, abból is kitűnik, hogy a melegebb éghajlatokon világszerte nagy számban előforduló úgynevezett pária, avagy „falusi” kutyák termetre jóval nagyobbak náluk. A páriakutyák tekinthetők a „természetes környezetben”, emberi beavatkozás nélkül kialakuló kutyatípusnak, amelyek valóságos „túlélőgépek”, főként a szeméttelepeken kikukázott maradékokból tartják fenn magukat. Úgy tűnik, ilyen zord körülmények között sem a mini, sem az óriás termetű kutyáknak nincs esélye a túlélésre – a páriakutyák szinte kivétel nélkül arányos testfelépítésű, rövidszőrű, nagyjából 15 kilós jószágok.

Egy minikutya tartása – komoly emberi felelősségvállalást jelent, hiszen egy minden tekintetben ránk utalt jószágról van szó. Míg e csöppségek viselkedés szempontjából tökéletesen „kutyák”, igényeik, lehetőségeik mások, mint normál méretű rokonaiké.

Legelőször is érdemes arra gondolni, hogy egy néhány kilós kutyus mennyivel sérülékenyebb még a leghétköznapibb helyzetekben is. Egyszerű balesetek (rálépés, ajtóval odacsukás), környezeti feltételek (kihűlés, túlmelegedés), szociális kockázatok (nagy, vehemens kutyával való játék, vagy összetűzés) potenciálisan végzetes körülményekkel járhatnak a minikutya számára.

Mindenképpen érdemes azt is figyelembe venni, hogy milyen emberi környezetbe szánjuk a törpe kedvencet. Sokan úgy gondolják, hogy ha gyermeknek kell a kutya, akkor a kis méret ideális megoldás. Ez bizonyos mértékig igaz is, hiszen egy 30-40 kilós játszótárs könnyen felborítja a kisgyereket. Ugyanakkor a gyerekek sokszor kevésbé belátóak az állatok igényeivel, illetve óvásukkal kapcsolatban.

Néha nehéz elmagyarázni a csintalan, kísérletező kedvű gyermekseregnek, hogy a kutya is pihenni akar, ne piszkálják, molesztálják, és pláne ne üssék, rúgják, bántsák a családi kedvencet. Ha egy ilyen szerencsétlen helyzetben a kutya ráadásul egy aprócska jószág, súlyos sérüléseket, lelki traumát okozhat az óvatlan gyermeki bánásmód neki. Vagyis a tanulság az, hogy minikutya nem a legjobb megoldás tíz év alatti gyermekek mellé.

Egyfelől ennek a legtöbb kutya nagyon örül (épp úgy, ahogy a nagykutyák is), másfelől könnyű átesni a ló túlsó felére, és a törpe kedvencből szinte szobadísz válik: ki se látszik a masnik, ékszerek, ruhácskák tömkelegéből, nem beszélve a párnázott szállítóalkalmatosságokról.

Ne feledjük – a minikutya is igényli az aktivitást, a rohangálást, a kergetőzést, és csakúgy, mint a nagyobb ebek, okos, tanulékony, szolgálatkész társa lehet az embernek. Vagyis ne csináljunk dologtalan marcipánfigurát a kicsi kutyákból – ugyanúgy megtaníthatjuk őket trükkökre, feladatokra, sportokra, mint a nagyokat. A minikutyáknak ugyanis a méretük a legnagyobb különlegességük, minden egyéb tulajdonságukban ők is – igazi kutyák.

Írta: Dr. Pongrácz Péter, a Gondos Gazdik szakértői csapatának etológus tagja.